2017. január 19., csütörtök

Egy barátság története

Van egy barátom, Dóri, a pszichológus. Az igazság az, hogy azért vagyunk barátok, (azon kívül, hogy meg tudom jegyezni a nevét, és ingyen jár a terápia), mert volna okunk utálni egymást, és mégsem utáljuk. 

Dórival Pesten ismerkedtünk meg a koliban. Az első beszélgetésünk során kiderült, hogy mindketten Kecskemétről (és környékéről) származunk, mi több, egy gimibe jártunk! Én akkor egy bizonyos félreértés okán tévesen azt gondoltam, hogy ő egy ilyen gésaalkat, és nem üdvözöltem kellő barátsággal közös gyökereink hírét. Ennek következtében ő azt gondolta, hogy én meg egy ilyen seggfejalkat vagyok. 

A kellő alapozás után következtek az együttélés viszontagságai. Sem a hőháztartásunkat, sem a bioritmusunkat nem sikerült két év alatt összehangolni, így egész komoly pszichológiai tanulmányt lehetett volna írni az ablak, a fény és a zajok körüli játszmáinkból. 

A szarkazmusban azonban egymásra találtunk. Elindult a poénpingpong, minden felütött és lecsapott labda után termelődött a zoxitocin meg a szerotonin, és már azon ment a licit, hogy ki tudja cizelláltabban a másik tudtára adni, hogy hogyan csessze meg az ablakját. Nem tagadhatjuk azoknak az éveknek a személyiségfejlesztő hatását. 

S hogy miért írom ezt le? 
Álmomban felhívott. Azt mondta, hogy többé nem találkozhatunk, mert anyukája nem engedi, hogy velem játsszon. 

Biztos nyomja a szívemet, hogy múltkor egy erdőben, a hidegben, kicsit eltévedve a vaddisznók emberi szervezetre gyakorolt negatív hatásáról beszéltem neki. Dóri meleg, szerető környezetben nőtt fel, nincs hozzászokva a fizikai és lelki terrorhoz, őt nem picsázták el szamócázás közben a fiúk a szomszédból, nem kergette a testvére vaslapáttal, mert nincs neki. Nem tudta kellő rugalmassággal fogadni, hogy meghalhatunk. 

Aztán a tegnapi hokimeccs. 

Visszalátogattunk a kedvenc volt giminkbe korizni. Már indulni készültünk, mikor találkoztunk két sráccal, akik azt javasolták, hogy hokizzunk egyet. Én már ekkor sejtettem, hogy jönni fog a mentőautó. Baljóslatom személyiségem két alappillérén nyugodott, mégpedig hogy nagyon szerencsétlen mozgáskultúrával áldott meg a Jóisten, és nagyon bátor vagyok. Nem szívesen, csak hogy mindenki megérthesse a következőkben történteket: 




Így adtak tehát ütőt a kezembe. Kecses mozdulatokkal kapáltuk a jeget, korongot ritkán értünk. 
És Kiss a kapu felé tart, micsoda korongot kap, közelharc alakul ki Kováccsal, erős a védelem! Még egy csel, Kiss rálövi éééés reccs. :D  
Nem emlékszünk, hogy történt, nekem a bal lábam zsibbad, és az állkapcsom fáj, Dóri kevés sikerrel alapozóval próbálta szintbe hozni a diónyi púpot a homlokán. Mondtam, hogy mondja a munkahelyén a gyerekeknek, hogy unikornissá fog változni. Anyukájának meg találjon ki valamit. :D 

Viszont az este tanulsága: két lány, két óra alatt, két hokiütővel három pasit tud felszedni. És a mentősöket még bele se számoltam, nekik szerencsére nem kellett jönniük. 

A pankrátorok.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

VIGYÁZAT, MAGÁNVÉLEMÉNY!!! nőnapi elmélkedés

Ha érzékeny vagy mások magánvéleményére, kérlek, hagyd el ezt az oldalt Hihetetlen, hogy egy ilyen kreált ünnep, mint a nőnap, micsoda ...