Volt már szó a nyelvérzékem teljes hiányáról, de most újra reflektorfénybe kerül. Tanulmányaim ugyanis lassanként elérkeznek arra a pontra, hogy szükségem lesz még egy nyelvvizsgára.
Először is nyelvet kell választani. Ugyan négy évig tanultam olaszt a gimiben, tudok 10-ig számolni, köszönni, meg hogy "non lavoro piú in farmacia" (nem dolgozom többé gyógyszertárban?), de ha nincs a szövegben számolás, köszönés vagy gyógyszertár, nem ismerem fel, hogy olasz (!).
Azoknak szeretnék segíteni ezzel a bejegyzéssel, akiknek se pénze, se kedve, se könyve, se érzéke a nyelvtanuláshoz.
1. ELHATÁROZÁS. Felküldtem apát a padlásra, hogy keressen olaszkönyvet, szótárt, vagy akármit. Lejött, hogy nincs, de talált oroszt, az jó lesz-e. Jó. NEM!!! Kössed az ebet a karóhoz, legyél kitartó a döntésedben!
2. KÉNYSZER. Nagy példaképem Cortez a felfedező, aki felgyújtotta maga után a hajóit, hogy addig nincs visszaút, amíg nincs felderítve az új terület. Én is előszeretettel alkalmaztam a módszert vizsgaidőszakban. Kizártam magam a kertbe, addig nincs pisi, kaki, ivás, alvás, fész, amíg nincs megtanulva a tétel. A módszer nyelvtanulásra adaptált változata: állítsd a kiválasztott nyelvre a telefonodat meg a facebookodat.
Részemről lehúzták a redőnyt, postai úton elértek. :D
3. SZÓRAKOZÁS. Egy kis interkulturális kikapcsolódás (vigyázat, van benne egy megtévesztő sor):
Van egy barátom, Dóri, a pszichológus. Az igazság az, hogy azért vagyunk barátok, (azon kívül, hogy meg tudom jegyezni a nevét, és ingyen jár a terápia), mert volna okunk utálni egymást, és mégsem utáljuk.
Dórival Pesten ismerkedtünk meg a koliban. Az első beszélgetésünk során kiderült, hogy mindketten Kecskemétről (és környékéről) származunk, mi több, egy gimibe jártunk! Én akkor egy bizonyos félreértés okán tévesen azt gondoltam, hogy ő egy ilyen gésaalkat, és nem üdvözöltem kellő barátsággal közös gyökereink hírét. Ennek következtében ő azt gondolta, hogy én meg egy ilyen seggfejalkat vagyok.
A kellő alapozás után következtek az együttélés viszontagságai. Sem a hőháztartásunkat, sem a bioritmusunkat nem sikerült két év alatt összehangolni, így egész komoly pszichológiai tanulmányt lehetett volna írni az ablak, a fény és a zajok körüli játszmáinkból.
A szarkazmusban azonban egymásra találtunk. Elindult a poénpingpong, minden felütött és lecsapott labda után termelődött a zoxitocin meg a szerotonin, és már azon ment a licit, hogy ki tudja cizelláltabban a másik tudtára adni, hogy hogyan csessze meg az ablakját. Nem tagadhatjuk azoknak az éveknek a személyiségfejlesztő hatását.
S hogy miért írom ezt le?
Álmomban felhívott. Azt mondta, hogy többé nem találkozhatunk, mert anyukája nem engedi, hogy velem játsszon.
Biztos nyomja a szívemet, hogy múltkor egy erdőben, a hidegben, kicsit eltévedve a vaddisznók emberi szervezetre gyakorolt negatív hatásáról beszéltem neki. Dóri meleg, szerető környezetben nőtt fel, nincs hozzászokva a fizikai és lelki terrorhoz, őt nem picsázták el szamócázás közben a fiúk a szomszédból, nem kergette a testvére vaslapáttal, mert nincs neki. Nem tudta kellő rugalmassággal fogadni, hogy meghalhatunk.
Aztán a tegnapi hokimeccs.
Visszalátogattunk a kedvenc volt giminkbe korizni. Már indulni készültünk, mikor találkoztunk két sráccal, akik azt javasolták, hogy hokizzunk egyet. Én már ekkor sejtettem, hogy jönni fog a mentőautó. Baljóslatom személyiségem két alappillérén nyugodott, mégpedig hogy nagyon szerencsétlen mozgáskultúrával áldott meg a Jóisten, és nagyon bátor vagyok. Nem szívesen, csak hogy mindenki megérthesse a következőkben történteket:
Így adtak tehát ütőt a kezembe. Kecses mozdulatokkal kapáltuk a jeget, korongot ritkán értünk.
És Kiss a kapu felé tart, micsoda korongot kap, közelharc alakul ki Kováccsal, erős a védelem! Még egy csel, Kiss rálövi éééés reccs. :D
Nem emlékszünk, hogy történt, nekem a bal lábam zsibbad, és az állkapcsom fáj, Dóri kevés sikerrel alapozóval próbálta szintbe hozni a diónyi púpot a homlokán. Mondtam, hogy mondja a munkahelyén a gyerekeknek, hogy unikornissá fog változni. Anyukájának meg találjon ki valamit. :D
Viszont az este tanulsága: két lány, két óra alatt, két hokiütővel három pasit tud felszedni. És a mentősöket még bele se számoltam, nekik szerencsére nem kellett jönniük.
Novemberben egy újításon dolgoztam, hogy feldobjam a blogot, de nem lett valami eredményes. Szentek életét feldolgozó videoblog volt a korszakalkotó ötletem, a piaci rés, a Nobel-díj várományos terv. De sajna nem jött össze, mert mindig elcsúsztam, későn tudtam volna libát szerezni, lemerült a kamera, stb... Az aktualitás lett volna a lényeg. Legalább megpróbáltam.
Decemberben a lakás dekorálásával voltam elfoglalva, hogy meghitt, karácsonyi hangulatot teremtsek, impozáns lett.
Januárban jégen jártam.
Najó, nem, simán csak nem írtam. De ezzel a bejegyzéssel nagyjából össze is foglaltam az elmúlt két hónap eseményeit. :D
A pánikhelyzet fokozódott, kénytelen voltam szerelőt hívni. Előtte azért átcsöngettem a nénihez egyeztetni, ami tulajdonképp nem lényeges esemény a történet szempontjából, azonban kicsit közelebbről megismerhetjük az öregasszonyt.
- Ki az?
- Dóri vagyok a szomszédból.
- Jól van drágám, egy pillanat, és nyitom!
Nem nyitja. Eltelik egy perc, kettő, három, négy, öt, hallom, hogy matat, de semmi.
Csöngetek újra, néni kiszól:
- Ki az?
Az anyám kabátját, ennek a fele se tréfa! :D
- Dóri vagyok a szomszédból.
A könnyed előjáték után még egy pillantást vetettem a csontszáraz fürdőszobára, megbeszéltük, mikor jön a szakember.
Szakember se tudott többet mondani annál, minthogy nagy az Isten állatkertje.
- Néni is szeretne felmászni a létrára, megbizonyosodni, hogy száraz?
- Én már voltam fent!!!
- És tessék mondani, nedves lett a keze, mikor a falat tapogatta?
- Nem mondhatni.
- Nem tetszik gondolni, hogy esetleg nem is beázásról lehet szó?
- NEM!!!
Ok.
Néni azóta is feljár. Hol a függönyválasztásban kér segítséget, hol pedig ellenőrzi, hogy jól vagyok-e (mert szerinte rossz környéken dolgozom). Ami a legszebb az egészben, hogyha nem talál itthon, átcsenget a szomszédokhoz, nem tudják-e véletlenül hol vagyok, mert Ő ÁZIK, ÉN PEDIG NEM VAGYOK HAJLANDÓ FOGLALKOZNI EZZEL A TÉMÁVAL!
Egy közös azért mindig van a látogatásaiban, az pedig a panaszkodás.
Leírom a problémakört, hátha valakinek ismerős. Volt szerencsém ugyanis Néni személyében megismerni a világ legszerencsétlenebb hölgyét. Szegényt minden nap megveri a Jóisten.
Ugye azt már tudjuk, hogy ázik a lakása. Ez már önmagában elég szar, de itt halmozódó tragédiáról beszélünk. A varrónő elszabta a függönyét, fáj a dereka, esik az eső, túl meleg van, túl korán nyugszik a nap, túl későn kel, túl sokáig piros a lámpa, túl sokáig zöld a lámpa, és amúgy is, mindenki vele akar kib*szni, mindig, állandóan, egész nap, mindenhol.
A legszebb azonban az, amikor Néni partnert talál a hülyeséghez. Ilyenkor létrejön a szopáslicit. Majdnem olyan, mint Mindent Is Tudó Guci és Nagyotmondó Tibi dialógusa, csak itt a lényeg, hogy kinek szarabb. Savanyújóskákról tudni kell, hogy alig várják, hogy valakivel találkozzanak, az meg megkérdezze, hogy hogy vannak.
- Hogy van Terike?
- Nem akarok panaszkodni, de nem jól. Bent vagyok napi 10 órát, hazamegyek, nincs időm semmire, se pénzem, Feri megmondta, hogy elmegy, nem bírja tovább, ráadásul gerincsérvem is van.
- Nem mondja!?!?!?
- De, tényleg, úgy fáj, hogy nem lehet más, én mondom!
- Jaaa, hát csak úgy kitalálja magának. Én már hajolni se tudok.
- Mit hajolni, én már járni se tudok!
- De ide is gyalog jött! Bezzeg én már taxival kell járjak.
- Nagyon rossz, megdöglök, elpusztulok, sírok minden reggel meg este.
- Én is sírok, de én egész éjjel is, annyira rossz! De hagyján, tudja, mi a legszörnyűbb? Hogyha ezzel a háttal vissza kell mennem a raktárba! Csak 4 embernek kell meghalnia, hogy ez bekövetkezzen, úgyhogy közel a vég!
stb...
Ilyenkor nem elég csak bólogatni, borzasztóan kell sajnálni a sorscsapások miatt, valahogy így: "Járásából ítélve el is van már az törve az a gerinc." :(
Néni szomorúan, ámde teljes lelki békével szokott elkullogni, tudniillik Savanyújóskák szeretnek kínlódni.
Nos. Eddig azon gondolkoztam, hogy kéne a szomszédokkal összehaverkodni.
Most kettesével jönnek hozzám látogatóba, az élet ezt is megoldotta.
Ha azt gondoljátok, hogy szar van a palacsintában, jól gondoljátok, nem azért jönnek, mert ennyire jófej vagyok. :D
Valamelyik nap épp számolgattam, hogy melyiket volna érdemes inkább befizetni, a gázt vagy a villanyt, mikor csöngettek. Egy kicsike néni állt az ajtóban, és roppant ideges volt. Azzal kezdte a mondandóját, - hogy tudjam, hol a helyem a hierarchiában -, hogy ő már volt már itt, csak én akkor nem voltam itthon! Aztán a lényegre tért, hogy alattam lakik, nagyon ideges, mert folyik a plafonról patakokban a víz, lukas a fürdőszobám! Na, ennek a fele sem tréfa - gondoltam. Másnap direkt lassan mentem a munkahelyre, nehogy megizzadjak, mert annál rosszabb lesz fürdés nélkül kibírni a hetet. Aztán úgy gondolkodtam, hogy csak át kéne nézni a kicsi nénihez, hogy mennyi időm van szerelőre spórolni, míg rá nem omlik a vakolat.
Átmentem hát hozzá, mutatja a plafont, semmi eltérés. Kérdezem, hogy hol kell nézni, ő meg sápítozva kalimpál, hogy ahol az a nagy folt, ahol mállik a tapéta, reped a csempe, penészedik a fal! Pusztuljak el, semmit nem láttam. Persze mondtam a kicsi néninek, hogy ez annyira rosszul néz ki, hogy azonnali megoldást kíván! Lelkendezett, hogy hát ezt magyarázza ő is!
Na, itthon akképpen gondolkodtam, hogy kicsi néninek csak a tudatállapotát kell megváltoztatni a szivárgással kapcsolatban, arra pedig tökéletes lesz egy szerelő ruhába öltözött haver, aki szépen felméri a terepet nála, majd feljön hozzám, kalapál párat, aztán visszamegy a nénihez, és megnyugtatja, hogy megtalálta a szivárgás okát, és most már úgy megvan szerelve minden, hogy többet ilyen sorscsapás biztos, hogy nem eshetik meg vele.
Igen ám, de másnap csöngött a telefon, és először hívott a Csütörtök Jancsi, aztán a Pöszmet Gabi végül meg a Kövér Jocó, hogy ázik a garázs, ázik a fürdő, csöpög mindenhonnan a rengeteg víz, és hallották a kicsi nénitől, hogy mindez az én fürdőszobámból indul. Akutyamindenit! Így indult be nálam a katasztrófaturizmus, sorra jöttek fel a vendégek megnézni a fürdőszobámat. Többen érezték, hogy kellemetlen, hogy bent tobzódnak a fürdőmben, ami persze száraz, mint a sivatag, és segítő bölcselkedésbe kezdtek, hogy ezt biztos a kondenzátor injektorjának a kivezetőcsöve, vagy esetleg még a befolyócső nyomásszabályzó zsanérjának az elvetemedése okozhatja.
Mindenesetre megkínáltam mindenkit finom süteménnyel, amit véletlen bogaras lisztből sütöttem (elszaporodott a zsizsik).
A komment szekcióban várom a tippeket forintban kifejezve, hogy szerintetek mennyit tettem félre csőtörés esetére.
Sok év keresés után végre megtaláltam életem szerelmét, Danit. 185 centi magas, izmos testalkatú, szeret sportolni is. Mérnök informatikus, mégis érzékeny és figyelmes. Határozott, céltudatos és következetes, mindig nyugodt, az a fajta, akihez jó hazamenni. Biztos nagyon helyes is, kár, hogy nem láthatom a képét, mert nem vagyok platina előfizető. :D
Viccet félretéve hamarosan jelentkezem friss információkkal, csak most kissé el vagyok havazva. Addig is egy perces néma csenddel emlékezzünk azokra a fiatal gyógypedagógusokra, akik 17-nek néznek ki, 13-nak érzik magukat, és szülőkkel kell konzultálniuk minden nap. Szép hetet mindenkinek!
Tematikus egységekre osztom személyes jellegű bejegyzésem.
Új munka: 35 asszonyból álló team tagja lettem a szakszolgálatnál. Senkit nem ismerek, nem tom mit csinál egy gyógypedagógus, teljesen tele van a gatya. Jófejek, de nehéz egyelőre kapcsolódási pontot találni. Az időjárás és a szezonális allergia témaköréről úgy érzem, hogy az elmúlt egy hétben minden bőrt lehúztam. Többen sután úgy próbáltak közeledni, hogy a gyermeki vonásaimra reflektáltak. Azt mondta minap egy kedves kollegina, idézem: "először azt hittem, hogy te valakinek a lánya vagy." Mondjuk akkorát nem tévedett. :D Nehézséget okoz továbbá, hogy beállítottak logopédusnak, nevezetesen a "Mackógyógytorna a helyes nyelésért" foglalkozást fogom tartani, annak ellenére, hogy határozottan nem vagyok logopédus, anno fel sem vettek, mert semmi nem úgy áll a számban, ahogy kéne. Ez magával hoz egy olyan természetű problémát, hogy ebből a macifosból a feladatok a felét nem tom megcsinálni, mert a tökömér nem akar a nyelvem úgy tekeredni, ahogy a könyvben. "Most lazán ejtsük le az állkapcsunkat, nyújtsuk ki a nyelvünk, és formáljunk belőle haldokló hattyút." Pedig Isten látja lelkem, teleköpködöm esténként a tükröt.
Új lakás: az érzést leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor nincs áram. Nekiállsz hajat szárítani, aztán pfff... rájössz, hogy dehülye vagy, hát nincs is áram, akkor inkább elmész addig vasalni... :D Teljesen ugyanez. Sütés közben derül ki, hogy jaaaaa, hát nekem nincs is mákdarálóm, mérlegem, tepsim, nem baj, akkor inkább átszaladok a barátokhoz, jaaa, nincsenek is barátok. :D Mikróm sincs, próbáltam a tetőn pattogtatni kukoricát, de nem sikerült. Van róla egy oktatófilm is, hogy hogyan nem lehet kukoricát pattogtatni a tetőn, de meggondoltam magam a nyilvánosságra hozatallal kapcsolatban. Hogy kukorica nincs, túlélem, de barátokat muszáj lesz szerezni. Az az ötletem támadt, hogy mint az amerikai filmekben, sütök valami pitét, és bekopogok mindenhova, hogy én vagyok az új szomszéd. Nem tom, hogy elvernének-e. Ha bárkinek van használható tippje, hogy milyen szöveggel/indokkal lehet barátkozni a mai világban, ne tartsa magában.
Régi csóróság: szerencsére még mindig van mit enni, egyelőre nyár is van, nem fázom, de tegnap tesónak majdnem mondtam reflexből, hogy ne húzza le a wc-t, mert mindjárt megyek én is. :D Azon kívül beszédes, hogy a hiányos berendezési és használati tárgyaim fele fent van a jófogáson. Adományokat elfogadok.
Összegzés: nem mondom, hogy krízisállapot alakult ki, de ha tudtok ingyen dolgozó, önkéntes pszichológust, szóljatok, mert Tibi atya nem veszi fel a telefont. :D
Most, hogy megvolt a diplomaosztó is, apa diszkréten közölte, hogy tulajdonképp ingyenélő munkanélküli vagyok, de ő olyan nagyvonalú, hogy pár napig még nem rak ki az utcára. Hozzátette, hogy használjam ki, amíg jóvilág van rám, ezentúl úgy osonjak el a reggeliző asztaltól, hogy 10 centi kolbász a zsebemben, gyűjtögessem a budipapírt, folyékony szappant csapoljam meg, tegyek el mindent, amit látok, mert pár nap és vége a kánaánnak. Anya ezen vagy sír vagy nevet, attól függ, hogy hol tart éppen a "kirepül a gyerek" fantázianévre hallgató érzelmi hullámvasúton.
Anyával ellentétben apa azért örül, hogy végre lesz hely otthon, és már hordja be a nagykabátokat, meg a karácsonyfadíszeket a szobámba. Természetesen anya győzött, és lomtár helyett mamahotelt rendezett be, kb. jobban néz ki, mint eredetileg... (Mint az amerikai filmekben, plüssmaci, minden, mikor csöpögős zenére újra hazatér a gyerek, és könnyes szemmel simogatja az ajtót meg a függönyt.)
Az új lakás gyönyörű, némi problémát azért okoz, hogy a berendezésre nem lett félretéve pénz. Ez mondjuk nem igaz, mert lett, két székre való, de inkább egyet sem vettem, nehogy kimenjen a divatból, mire lesz pénz harmadikra.
Vannak azonban elengedhetetlen kiegészítők, amiknél nem számít a pénz, amik prioritást élveznek a szék és az ágy előtt. Ilyen a hűtő (sör), a darts és a Star Wars-os roló. Oké, a Star Wars-os roló csak azóta kell, mióta megtudtam, hogy létezik.
Közbeékelek egy kis anekdotát: mikor meg lett rendelve a roló, mondta a pasi a rolóboltban apának, hogy "szép és jó ez a Star Wars mintázat, amíg kicsi a gyerek. De majd ha felnő, és viszi haza a csajokat, nem fog tetszeni." Mondta apa, hogy ide nem csajok fognak jönni, hanem pasik,..
Tehát, ami stílust illeti, eklektika-modern realizmus (mindenből a legolcsóbb, és amit a rokonok ajándékoznak).
A költözés viszontagságai második rész sem fog elmaradni, előtte azonban egy fontos és tanulságos történetet szeretnék megosztani veletek.
A múlt héten zajlott Krakkóban az ifjúsági világtalálkozó, ilyen katolikus szeánsz. Régóta szerettem volna már látni Ferenc pápát, követem instán is, meg levelet is írtam neki, amit asszem nem kapott meg, ilyenek. Plusz végül is minden ünnepi misén elénekeljük, hogy tartsa meg Isten a Szentatyát, stb, na mindegy, azé nagy szó ez.
Szerdán volt a szülinapom, Ferenc pápa meg pont szerdán érkezett meg Krakkóba. Micsoda ajándék lehetett volna, ha odafigyelek a csoportmegbeszélésen, és nem kocsmába megyek a pápa ünnepélyes köszöntése helyett! Este élményekkel teli arcok fogadtak, mutogatták a barátok a fotókat, hogy ilyen közel jött, meg integetett nekik, akármi, én meg ezalatt megittam két sört, és még fotó se készült.
A zarándoklat alatt végig egy nagyon fontos kérdés foglalkoztatott: össze lehet-e egyeztetni a kocsmázást a pápanézéssel. Az üzenet világos, ha utaztam 500 km-t, a pápa ott járt, én meg lemaradtam a sör miatt, tudjuk a választ.
(Isten már pár hete is próbált üzenni, hogy sürgős életmódváltás javasolt, mikor ismeretlen számról kaptam sms-t, hogy kéne pálinka az illetőnek, van-e eladó, én jutottam az eszébe. Úgy látszik, nem volt elég egy figyelmeztetés...)
Ettől kezdve végig ezt a borzasztó keresztet cipeltem Krakkóban, hogy mindenki mesélheti egész életében, hogy látta a pápát, kivéve a hülyegyereket. Csütörtökön, pénteken, szombaton kergettem, de nem arra jött, amerre tülekedtem. Amúgy is mindegy lett volna 120 centivel a két millió ember közt. És már majdnem úgy nézett ki, hogy az a tanulság, hogy no kocsma, de vasárnap megtörtént a csoda. Irgalmas Istenünk üzenete, lehet inni is, jön a pápa. Hülye vagy lányom, de nem tolok ki veled még jobban, inkább küldöm a pápát, hátha meggyógyulsz - szólt az Úr. Szép tanulság.
Na a lényeg, hogy vasárnap végre pont arra jött a pápa, de túl kicsi voltam, hogy lássam. Gondosan kiválasztottam a legmagasabb és leghelyesebb fiatalembert a tömegből, és mondtam neki angolul, hogy gimmi jór nekk, de már csak itthon jöttem rá, hogy hülyeséget mondtam. Szerencsére ő se tudott angolul, úgyhogy elkezdte csapkodni a nyakát, vakarózott, és kérdezte, hogy sztill der? de mikor látta, hogy mászom már nagyba, rájött, és kb. tűrte. Kiderült, hogy lengyel. Tipp: van egy versike, így szól: "polák, venger dvá brátánki, i do sábli, i do sklánki." Ha ezt elmondod a lengyeleknek, körbecsókolnak, kinyalják a fenekedet, felmászhatsz akárhová. (Bárcsak kölcsönös lenne ez...) És akkor jött Ferenc pápa a pápamobillal, mondjuk elég gyorsan, de nagyon jó élmény volt. Nem csak a karizmája miatt, hanem mert elhozta az isteni irgalom fényét.
És íme a dokumentáció a hétről. Inkább csak a hangulat miatt csatolom, mert a nagyon komoly operatőri munka miatt semmi se látszik.
